Szeptember 20-án a szél egész éjjel folyvást erősen fújt, és ma is délutáni négy óráig, de ez időponttól fogva alább hagyott. Délután egy és fél órakor, alig hogy a második reggeli után a fedezetre jöttem, a hajó egyik tisztje figyelmeztet, hogy egy nagy csónakot pillantottak meg, mely vészjeleket ád. Alig ezer lépés távolságra volt e csolnak tőlünk, melyet a nagy habok minden pillanatban eltemetni látszottak, de újból és újból előtünt, sem árboczuk, sem vitorlájuk nem volt már. — A hajón átalánosan chinaiaknak hittük őket, de egy japáni főtiszt, ki velünk utazott, rögtön felismerte, hogy nemzetebeliek.

 

A gőzös megmentésükre igyekezvén, feléjük tartott, de nem kőnnyü dolog volt hajónkat a nagy szélben megfordítani és irányából eltéríteni. Közelebb érve a csolnakhoz, felismertük mindnyájan, hogy japánok. Minden erejök megfeszítésével végre sikerült nekik a junket a gőzös közelébe terelni. A japáni tiszt kérdezte őket, hogy felakarnak-e jönni a hajóra, de ők azt felelték, hogy inkább a csolnakban maradnak, csak kössük a hajóhoz. A kapitány egy igen erős kötelet dobatott a tengerbe. A csolnakban levő hajósok (mert azok voltak a szerencsétlenek) több ideig csákányokkal igyekeztek a kötelet a vízből kihalászni, de ez sehogy sem sikerült; a habok mindig távolabb és távolabb dobták őket a mentőkötéltől; míg végre egyik közülök derekára kötelet csavart, ennek egyik végét megerősítette a junke orránál, s a vízbe ugrott; így sikerült a hajóból dobott kötelet elérnie, melyet egy vele hozott kötél segítségével derekához erősített, és ujra a csolnakba mászott. Tizenketten voltak e szerencsétlenek, kik, ha a gőzös észre nem veszi őket, menthetlenül elvesznek. A vihar több, mint száz tengeri mértföldre elhajtotta őket a japáni partokról, junkéjuk árbóczait a szél letördelte, vitorláikat elszaggatta, a gálya kormányát pedig a habok seperték el. De a junke igen jól készített hajó volt, és csakis kitűnő összeállításának köszönhették, hogy életbe maradtak. Ha gőzösünk helyett chinai hajósok kezébe kerülnek, ezek irgalom nélkül legyilkolták volna mindannyit, hogy junkéjukat hatalmukba keríthessék.

 

Mindenki igen kiváncsi volt, hogy sikerülni fog-e a csolnakot a benne levő egyénekkel a japáni partokig hozni. Az első kötél nem nyújtván elég biztosságot az erős lökések ellenében, egy második kötelet dobtak nekik a hajóról, de ennek daczára is, minden pillanatban attól lehete félni, hogy mind a két kötél elszakad, vagy még inkább attól, hogy a habok nyelik el a junket a benne lévőkkel.

 

Néhányan a japánok közül a gálya orrán ültek és vigyáztak, hogy azon esetre, ha a kötelekkel valami baj történnék, tüstént segíthessenek; ezeknek különösen, de az egész személyzetnek helyzete is felette kritikus volt; minden pillanatban a habok csaptak el fejeik felett, és hajójuk részint a széltől, részint a haboktól oly erős lökéseket szenvedett, hogy nem győztem eléggé csudálkozni, mint képesek ott ülni. Néha több ölnyire ment a junke fel és le a habokon, de ez emberek alig mozdultak helyeikből. — A többiek a vizet merték ki a junkeból; ezeknek is volt elég teendőjük, egy pillanatra sem pihenhettek fáradságos munkájukban. Öt óra tájban megláttuk a japáni partokat. A szél és habok megcsendesülvén, a gőzös nyolcz tengeri mértföldet tett óránként, míg eddigelé csak öt mértföldet haladtunk. Midőn besötétedett, a japániak iszonyu kiabálást tettek a junkeban, fáklyát gyújtottak, s ezt fel és le csóválták. Mindenki megijedt, azon gondolatra jővén, hogy sok vizet kaptak hajójukba és nem képesek azt tovább az elmerüléstől megmenteni. A kapitány megállíttatta a gépet, és a köteleknél fogva a junket a gőzöshöz huzatta, újra kérdezvén a bennülőket, vajjon felakarnak-e jönni a hajóra, mi, mellesleg megjegyezve, korántsem lett volna veszély nélküli dolog, mert a habok ugyan csendesebbek voltak mint délután, de azért ha a junke közel jött volna a gőzöshöz, a habok úgy hozzá dobhatták volna ennek oldalához, hogy darabokra törik; de a japánok a kapitány kérdésére újolag azt felelték, hogy inkább a junkeban maradnak, s csak azért ijedtek úgy meg, mivel a gőzös igen sebesen kezdett menni, és a habok által hajóikba behányt vizet nem győzték kimerni. A kapitány engedett kérelmüknek, és meglassította a gépet. Este tíz órakor egészen közel értünk a japáni partokhoz, azon helység irányába, hová a gőzös által megmentett halászok tartoztak. A kapitány megállította a gőzöst, és tudtára adatta a japáni halászoknak, hogy jól evezve, egy óra lefolyása alatt elérhetik a partot, s jobb lesz ha most eloldozzák junkejukat, mert neki sebesebben kell mennie. A japáni halászok ebben meg is nyugodtak, a köteleket eloldozták, s miután azok közül egyet, kértükre a kapitány nekik ajándékozott, elváltunk tőlük.

 

Kora reggel érkeztünk Nagasakiba. A bejárás a kikötőbe rendkivül szép; a tenger itt felette keskeny, s a jobbról és balról emelkedő partok gyönyörü növényzettel vannak borítva. A fű és a fák zöld szinének élénksége Angliára emlékeztet, vagy azt talán még feledteti is. Leirhatlan a különbség, mely China és Japán közt természeti szépség tekintetében létezik. Hogy egy általánosan elfogadott, bár kissé közönséges szójárással éljek, e különbség oly nagy, mint a pokol és a mennyország között. Nagasaki, amphitheatrum alakjában fekszik a tengerparton, s házai nagy kiterjedésben lepik el a hullámzó halmokat s azok völgyközeit, míg a háttért képező szép magas hegyek sűrű fákkal vannak benőve. A táj ritka szépségü, gyönyörű növényzete, valamint a felséges, üde, tiszta lég, oly varázslólag hat a kedélyre, hogy nagyon természetesnek találom, ha minden utleirás elragadtatással beszél e rendkivüli országról.

 

Az én véleményem szerint Japán, növényzete élénkségét és szépségét, úgy a légnek tisztaságát illetőleg, és sok más tekintetben is a földgömb legszebb és legkedvesebb része. Ugy érzi itt magát az ember, mintha egy soha nem muló tavasz örökös reggelében egyszerre élvezné a nap melegét, az illatos lombok enyhe árnyát, az átlátszó, üde léget s a természet kifogyhatlan gazdagságu színpompáját. Itt minden él, ragyog, virágzik és fejlődik. Valóságos tündérország ez a szó szoros értelmében, melynek hatása tizszeresen fokozódik, ha az utazó Chinából jön ide.

 

Nagasaki az egyetlen város Japánban, mely már több század óta nyitva áll a hollandok kereskedelmének, kik egy nemzethez nem illő lealáztatásokat engedtek elkövetni a japáni hatóságok által, úgy hivatalnokaikon, mint honfitársaikon, csakhogy a kereskedést fenntarthassák és monopolizálhassák Japánnal. A hollandi ügynöknek a kis Decima szigetről, mely Nagasaki mellett fekszik, engedelem nélkül nem szabad volt a városba lépnie. Különben e részben az európaiak szabadsága felette korlátozva van még jelenleg is, és csak hét város van nyitva az európaiaknak Japánban, azon engedély mellett, hogy két geogr. mértföldre a városon kivül szabadon mozoghatnak. — A consuloknak több szabadság van engedve, a főconsulok pedig mindenütt szabadon utazhatnak az országban. A megnyitott hét város következő: N a g a s a k i, H i o g ó, O s a k a, Y o k o h a m a (Jokohama,) Y e d d o (Jeddó,) H a k o d a d i és K o b é; Nagasaki a K i u s i u szigeten, a többi hat N i p h o n szigeten, mely utóbbi a bennszülöttek nyelvén a birodalom elnevezése is. Valóban nem is tudom, miért hivják azt az európaiak Japánnak Niphon helyett, holott a kiejtés nehézsége vagy könnyebbsége nem lehet oka e különböző elnevezésnek.

 

Az európai settlementben, mely deszka- és léczkerítéssel van a Japán várostól elkülönözve, a Belle Vue Hotelben rendeltünk szállást, hol megtelepedve, egy hosszas körútra indultunk a városba. Nagyon kellemesen lepett meg a japáni város, mindenütt tiszta, kövezett utczáival s kivül-belül csinos, ízletes házaival, melyek mindenütt fából építvék, s legnagyobbrészt földszintesek; bár Nagasakiban vannak egy-, sőt kétemeletes házak is, de igen alacsony emeletekkel.

 

Ablaknyilások nincsenek a házakon, s ezek helyét igen széles léczrostélyok pótolják, melyek ki- és betolhatók. — Igen gyakran a ház egész oldala ily léczrostélyból áll. A szobák teljesen butortalanok; a japáninak ilyesmire nincs szüksége, miután ő a padlón ül, hál, eszik stb. A szobák falai és padlója gyönyörűen font és rendkivül tisztán tartott bambusz-szőnyegekkel van bevonva. Mi, az európai szokás és illem szerint, a szobába lépve, kalapunkat vesszük le, a japániak saját illemszabályuknak az által tesznek eleget, hogy a szobába lépve, saruikat és czipőiket huzzák le.

 

Mint már említettem, a város utczái fölötte tiszták és kövezettek. Sehol még csak árnyéka sincs azon roppant bűznek, rendetlenségnek és piszoknak, mely minden chinai várost lakhatlanná tesz az európai emberre nézve. E két országra csakugyan ellehet mondani: Chinában milliókkal birni és Japánban élni.

 

A ritka kellemü égalj és fekvés, melylyel Nagasaki a természet által megáldatott, ezt a föld egyik legszebb pontjává teszi; én legalább utazásomban eddigelé távolról sem láttam szépségben és nagyszerűségben ehhez hasonlót.

 

Ami a chinai és japáni népnek összehasonlítását illeti, az előny mindenben a japánok részén van. A japáni nőkről csak egy vélemény létezik, hogy t. i. igen csinosak, és még nagyobb mértékben kedvesek; folytonosan jó kedélyt és vidám arczot mutatnak. A férfiak kivánalmainak, legyenek azok bár európaiak, mindig készek engedni.

 

A japáni nép igen bátor, harczias, s a becsület fogalmai iránt igen élénk hajlammal viseltetik; e mellett munkás, szorgalmas, és jóindulatu. Talán kevesebb egyéni intelligentiával bir, mint a chinai, de minden esetre kevesebb ravaszsággal is. Minden népfaj közt ők állanak kétség kivül legközelebb az európai népfajhoz. Arczszinük fehér és sárga szinvegyülék; nem oly fehérek mint a kaukázusi faj, de nem is oly sárgák, mint a chinaiak.

 

A ruházat mind a nőknél, mind a férfiaknál nagyrészt selyemből áll, és különösen a női divat igen izletes. Hosszú öltönyt viselnek, mely derékon meg van erősítve, s a mell egy részét szabadon hagyja; a czipők helyét pótló fapapucsaik a lehető legczélszerütlenebb viselet, a mi csak képzelhető; a járást felette megnehezitik, a sebes menést és szaladást pedig épen lehetlenné teszik. E fapapucsnak szerkezete a következő: a talp alá a nagyújhoz megerősítve egy deszka jön, melyhez két keskeny léczdarab van szegezve, és e két léczdarabon járnak. Fölötte kényelmetlen lehet ilyen ügyetlen szerkezettel hegyet mászni, sőt még egyenes földön járni is. Mind a férfiak, mind a nők, menet közben előre hajolnak, másként minden pillanatban orrukra esnének. A papucsokat magasra fel kell a földről emelni, hogy a néhány hüvelyknyi vastag léczdarabok valami kiálló kőbe meg ne akadjanak.

 

Az az egy előnye van e lábbeli viseletnek, hogy olcsó, ámbár a fő oka, a miért átalános viseletté lőn, korántsem olcsóságban, hanem egyszerüen abban keresendő, hogy jobbat nem ismernek. A bőrnek e czélra való készítését és használatát nem tudják; a bambusz és szalma-sandaleok pedig a nagy nedvesség miatt nem használhatók.

 

A vagyonosb férfiosztály öltözete selyemből vagy félselyemből készült hosszú, bokáig érő öltöny, melyet derékon összekötnek. A szegényebb osztályok nyáron át valóságos paradicsomi öltözetben járnak, karjaik és lábszáraik tetovirozva vannak, sőt gyakran egész testük el van halmozva mindenféle szabásu és színű alakokkal.

 

A tetovirozás korántsem jár minden fájdalom nélkül, mert ezer és ezer tűszúrást kell kiállani, hogy a bőr ily színezetet nyerjen. De miután hiúságot és büszkeséget helyeznek abba, hogy ki legtarkább, és kinek testén van legtöbb tűszúrás, szivesen eltürik a legkellemetlenebb fájdalmakat is. Nem szenved kétséget, hogy a tetovirozás a legfájdalmasb, de egyuttal a legolcsóbb öltözet is, mert ha egyszer az illető felhúzta czifra ruháját, halálaig eltart, sőt el sem dobhatja.

 

Az öltözet a különböző rangfokozatok szerint különböző; a D a i m i o k, (herczegek,) miután ezek rendesen igen gazdagok, és majdnem fejedelmi hatalommal birnak, egészen külön szabásu, aranynyal és ezüsttel himzett ruhát hordanak. — A Daimiok kisérői, a katona tisztek, egyenruhát hordanak, azon Daimio czimerével, kinek követőihez tartoznak. — Azok az egyének, kik bizonyos ranggal és állással birnak, u. m. a nemesek, hivatalnokok és katonatisztek, két kardot hordanak öveikbe tüzve. Ezek egyike igen hosszú, két élü kard, melyet két kézzel használnak. Az ezzel ejtett seb igen veszélyes, mivel némi gyakorlat után, rendkivüli erővel lehet sújtani. Jokohamából Jeddóba menve, több száz sebesültet láttam, kiket hordszékeken vittek Jeddóba, és alkalmam volt látni, hogy egy ilyen kardvágás a legtöbb esetben életveszélylyel jár.

 

A másik kard, vagy jobban mondva tőr, öveikbe jobb oldalról van betűzve. E fegyverek markolata aranynyal, ezüsttel és drága kövekkel szokott kirakva lenni, természetesen csakis az előkelő osztálynál. De maga a kard pengéje első rendű minőségű minden fegyverviselőnél, mert nemcsak az anyag igen jó, hanem annak kimunkálása is egyik főgondját képezi a japániaknak, és sokszor oly mesés árakat fizetnek egy jó kardért, mennyiért nálunk egy egész fegyverműves boltot meg lehetne venni.

 

Egyes kard hordozása minden japáninak meg van engedve, vagy jobban mondva, nem hinném, hogy valaha el is lett volna tiltva. A folytonos fegyerviselést oly természetesnek tartják Japánban, mint nálunk a sétabottal való járást.

 

Tovább két óránál jártunk a városban, és egyenes irányban majdnem egészen végig mentünk rajta. Midőn először megy az ember tökéletesen idegen nép közé és ismeretlen országba, rendesen nagyon szokott vigyázni és figyelni mindenre, mi körülötte történik. Igy én is az emlitett két órai idő alatt folyvást vizsgáltam a japániak arczkifejezéseit, kik mellett elhaladtunk, s fürkésztem, hogy mily érzelemmel viseltetnek az európaiak iránt; vajjon gyűlölet, megvetés, vagy gúnyolódás-e az, mint Chinában, hol még oly helyeken is, mint Shanghae, melynek már évek óta ezer és ezer európai lakosa van, gúnyos megjegyzésekkel kísérik, kinevetik és kicsúfolják a chinai városrészbe vetődő európait, s hol ha az európai egy bolt előtt megáll, biztos lehet róla, hogy öt percz lefolyása alatt legalább ötven bámészkodó chinai lesz körülötte.

 

A japánoknál a legkisebb bámulást, gúnyolást, vagy nevetést sem lehete észre venni, mely észleletemet további időzésem Japánban megerősítette. A japáni komoly, udvarias és bátor nép; szemeiből látszik az önérzet és bátorság. Az én véleményem szerint a japánok elismerik, hogy az európaiak náluk több tekintetben magasabb műveltséggel és egyes kiválóbb jó tulajdonokkal birnak, de másrészről meg kell vallani azt is, hogy nagy része a Japánt eddigelé meglátogató kereskedőknek, és egyéb üzérkedésre vágyó uraknak, nem igen előnyös oldalról ismertette meg magát a bennszülöttekkel. E jó urak, csupa nyerészkedési vágygyal eltelve, csak azt nézték, hogy hol és mennyit lehet zsebrerakni s míg egyrészről nem törődtek vele, hogy mily utakon szerzik a pénzt, addig másrészről felhasználva a Japánok járatlanságát az európai tárgyak megitélésében, sokszor érték nélküli, elhasznált dolgokat is nagy összegekért adtak el nekik. Ennek nagyon természetes következménye lőn azután a tartózkodás és megvetés, melyet a japániak az európai kereskedők és hajhászok iránt tanusitottak. Különben is a japániak, mint harczias, hadakozó nép, a kereskedés iránt igen kevés hajlammal vannak, sőt mondhatni, hogy lenézik és megvetik azt. Hogy a csalók és jogtalan nyerészkedők iránt ez érzület csak öregbülhet, az természetes. A japániak, ellenkezőleg a chinaiakkal, kik soha semmi féle európai gyártmányt el nem fogadnak, ha tapasztalják, hogy ez vagy amaz európai készitmény jobb és czélszerübb, mint az övék, azt szívesen fogadják és előnyét elismerik. Az önhittség náluk csak a kellő határig megy, és nem képzelik, hogy mind az, mi náluk van, a legjobb és legszebb a földön.

 

Igen gyakran látni, hogy a japáni főbb rangú egyének, ha európai gőzösökön utaznak, európai ruhában jelennek meg, és ezt korántsem utánzásból teszik, mert ahhoz igen sok büszkeséggel birnak, hanem belátják, hogy az európai öltözet czélszerübb, és gondolom, részben azért is, hogy ne tűnjenek fel annyira. Ez utóbbi indokból megtanulják az európai evőeszközök használatát is, stb. — De legfőkép az veszi figyelmöket igénybe, mi a mechanikára vonatkozik, s a gőzhajók, gőzgépek, ezek szerkezete és a velük való bánás igen kedvencz tárgyaik, melyek betanulásánál rendkivüli gyors felfogást és ügyességet tanusítanak. — Már több gőzhajó épült Japánban, melynek minden egyes része japáni munkások által, Japánban készíttetett. Mindenek előtt a lőfegyverek és az ezekkel való gyakorlatok betanulása képezi főgondjukat. Nagyszámu hátultöltő fegyver van máris birtokukban, és tanuja voltam több izben, mikor magukat az említett fegyverekkel való bánásba angol mű- és vezényszavakra begyakorolták, és el merem mondani, hogy az osztrák-magyar monarchia szláv ajku lakosaiból sorozott ezredeknek tíz annyi időbe került volna a fegyvergyakorlatok hasonló betanulása. Azon esetre, ha az európaiak és japániak közt háború ütne ki, ez fölötte véres és veszedelmes küzdelem lenne, mert bár nem lehet kétség benne, hogy magasabb hadtudomány és talán physikai képesség folytán a győzelmet az európaiak biztosítnák maguknak; de az is bizonyos, hogy bátorság és kitartás tekintetében a japániak méltó ellenek lennének.

 

Nagyrészben eme harczias tulajdonaik tartották vissza a tengeri hatalmakat, Angol- és Francziaországot, hogy a Japánok által az európai polgárokon, hivatalnokokon, sőt követeken többször elkövetett bántalmakat és megtámadásokat, nem tették hadüzenet okává és megelégedtek az elégtétellel, melyet a japáni kormány hajlandó volt ez esetekben adni. A tengeri hatalmak tartózkodtak, elkezdeni oly harczot, mely temérdek emberéletbe került volna mindkét részről, és a kitűzött czélt, t. i. az európai lakosoknak megtámadások, és bántalmak elleni biztosítását illetőleg, mégis igen kétséges sikert igért. Megelégedtek tehát pénzösszegek követelésével, és a netalán elfogott bűnösök kivégeztetésével.

 

A mi a kivégzéseket illeti, ezek iránt Japánban soha sem jönnek zavarba. Előveszik a legelső bűnösöket, kik épen kéz alatt vannak, és azokat, mintha ők volnának a bántalmazók és gyilkosok, kivégzik, eleget igyekezvén ezáltal tenni az európai követeléseknek. A gyilkosok felismerése majdnem lehetlen; egyik japáni épen úgy néz ki, mint a másik, miután bajuszt és szakállat nem viselnek, fejeiket pedig egyformán beretválják. Igy azután igen nehéz őket megkülönböztetni.

 

A ki Japánba utazik s a theaházakat és kerteket nem tekinti meg, az százszor többet mulaszt, mint a ki Parisban a mabille, closerie de Lilas stb., megnézését elmulasztja. A theaházak Japánban úgyszólván nemzeti institutiók, melyek a nép szokásaival és nézeteivel elválaszthatlanul össze vannak forrva. Minden Japán városban egy külön városrész van a theaházak és theakertek számára, de ez azért nem zárja ki, hogy a város többi részében is minden harmadik vagy negyedik épület theaház és theakert legyen. Az úgynevezett theaházak városrésze, „S i m a - b a r a” vagy „J o r s h i v a r a” külső tekintetre nem különbözik a többi városrészektől, a házak itt is épen oly rendesek és csinosak. E theaházakban, a földszinten, egy vagy két nagy szoba van, minden butor nélkül; a padlózatot és a falakat tiszta és szép fonásu gyékények boritják. Az első emeletben vannak a lakószobák és az elfogadó termek, ha van második emelet, úgy itt vannak a salonok.

 

E házak lakossága kivétel nélkül fiatal és nagyrészt csinos leányokból áll, kik gyermekségüktől itt neveltetnek, s a házi teendőket, főzést, mosást, varrást stb., tanulják. De mivel a Japánoknál a nők szüzessége a házasságnál inkább hátránynak, mint előnynek tekintetik, ennélfogva e fiatal leányok egyéb dolgokban is sok tapasztalatot és gyakorlatot szereznek.

 

A Japánban uralkodó szokás szerint, az alsóbb osztályhoz tartozó szülők leánygyermekeiket, vagy egyeseknek, vagy theaházaknak adják el; a vagyonosabb osztályok és a nemesek leányai a „Daimiok” háremét népesítik. — Mint már említettem, a japánok felfogása szerint a női szüzesség nem tekintetik erénynek, és igen nagy része a férfiaknak, a theaházakból házasodik.

 

A japániak leányaik eladását illetőleg, nem tesznek különbséget, japáni vagy európai vevő közt. Eladják ők ezeket európai vevőknek is, rövidebb és hosszabb időszakokra. A felek közt kötött adásvevési szerződéseket a japáni hatóságok hitelesítik és érvényesítik. A házasság és az egyéni szabadság eme felfogása ellenkezik ugyan az európai nézetekkel, s még sem lehet állitani, hogy a szabad szerelem e hazájában, az erkölcstelenség inkább elharapódzott volna, mint Európában, minek leghathatósabb bizonyitéka az, hogy mihelyt a nők férjhez mennek, lemondanak minden világi örömökről és eddigi életmódjukról, és a legjobb házi nők lesznek. Fogaikat feketére festik s feltünő öltözékeket többé semmi áron nem viselnek. Házasságtörés összhangzó állítások szerint soha, vagy csak felette ritkán fordul elő.

 

A theaházakban a leányok vigan és szabadon viselik magukat, de távolról sem annyira, hogy az feltünnék vagy botránkozást okozna, miután nincsenek a közvélemény és a szokások által megbélyegezve vagy megróva, s mindazt, a mit tesznek, természetesnek találják; ennélfogva folytonosan vigak és jó kedvűek.

 

Érdekesek az európai emberre nézve az énekes előadások, melyeket a theaházakban láthatni. Én is voltam tanúja ily előadásnak. Két hárfás nő jött vala a terembe, kik közül az egyik feltűnően szép volt, s fogai feketére voltak festve, annak jeléül, hogy már férjnél van és igy lemondott a tetszvágyról. — Az ének és a hárfazene elkezdődvén, a musmek egymás mellé, körbe ültek, tapsoltak és egymásnak integettek, mi meglehetős sok ideig tartott; míg végre az egyik shawlját leoldotta, mit a többiek is követtek, míg nem lassanként minden ruhadarabot lehányva magukról, Éva paradicsomi köntösében kiszaladnak a teremből. Bármily érdekes is a theaházak és az abban folytatott élet leirása, sokáig nem időzhetek e tárgynál, mert úgyis kifogynék az anyagból, aránylag rövid ideig tartott tapasztalataim miatt.

 

Nagasaki — Japán egyik legjelentékenyebb városa, s lakosságát öt-hat száz ezerre teszik. Nem gondolnám ugyan, hogy a japánoknál hiteles népszámlálás léteznék, de tekintve a rendet, mely náluk a közigazgatás minden ágában létezik, bátran el lehet e számot alapul fogadni, annál is inkább, mivel nem gondolnám, hogy kedve lenne azt valakinek ujra számolni.

 

Japán déli kerületeiben, melynek legjelentékenyebb helye Nagasaki, főleg thea és rizs termesztetik. A thea, mely Japán déli részein műveltetik, a legkitűnőbb minőségü és felülmulja a híres P o o - c h a u (Fu-csao) theát is Chinában. Az ország gazdagsága ós termékenysége, azok leirása szerint, kik e részben több tapasztalatokat szerezhettek, minden fogalmat felülhalad. De hogy ez országnak rendkivül termékenynek kell lennie, az abból is megitélhető, hogy Japán alig felényi mint Nagy-Britannia, és 30 millió lakossággal bir, kik a nagy szegénységet nem ismerik, miután itt koldust alig lehet látni. Ellenben egyes Daimiok gazdagsága vetekedik a leggazdagabb angol főurakéval. Igy pl. Kanga herczeg jövedelmét hét-nyolcz millió cocus-rizsre teszik, (egy cocus-rizs értéke, a mi pénzünk szerint valamivel több egy forintnál.) Satzouma herczeg jövedelme pedig, ki Kiu-siu szigetnek, melyen Nagasaki is fekszik, egy nagy részét birja, három-négy millió cocus-rizsre rúg. Alcock angol követ, Japánról irt érdekes könyvében egy kimutatást közöl a Daimiok jövedelmeit illetőleg, mely szerint köztük több mint száz, ötszázezertől egymillióig menő jövedelemmel rendelkezik.

 

Igen természetes, hogy e rendkivül gazdag és hatalmas főurak az európai befolyásnak, és átalában az európaiaknak ellenségei, miután féltik hatalmukat, melyet az európaiakkal való érintkezés csak csökkenthet, a mennyiben az a kasztoknak egymástól való távolságát segíti megszüntetni. Nagy része e dús Daimioknak négy-ötezer fegyverest tart saját költségén, egymás között háborút folytatnak, és ha ezt megunják, összeszövetkeznek, és egyesült erővel a T a i - k o u n vagy a M i k a d o ellen kezdenek harczot, s megerősített kastélyaikban és váraikban daczolnak a fejedelemmel. Béke idejében sem hagyják oda váraikat, hogy legkevesebb öt-hat száz elszánt és hű fegyveresből álló őrizetet ne hagyjanak honn, és ha időszakonként Yeddo-ba, az ország fővárosába mennek, oda is ily erős kisérettel utaznak. Yeddoban magában a városban is vannak védfalakkal erősített kastélyaik, körülvéve a fegyveres őrizet által lakott kaszárnyákkal, úgy hogy itt is készek minden pillanatban fegyveres ellenállásra. Eddigelé minden bántalom és ellenségeskedés az európaiak irányában, e Daimiok csatlósaitól származott, kik uraik iránti vakbuzgó hűségökben nem rettennek vissza semmiféle erőszaktól. Sőt ha gondolják, hogy uroknak kellemes dolgot tesznek ezáltal, a legnagyobb örömmel végrehajtják azt. Hogy mennyire megy az ily csatlósok hűsége a Daimiok iránt, a következő és korántsem ritkán előforduló esetből leginkább megitélhetni. Azon gyakori ellenségeskedések folyamában, melyben a Daimiok egymás közt élnek, többször előfordul, hogy egyik Daimio, tettel vagy szóval oly sérelmet ejt az ellenséges Daimio személyén, melyet japáni fogalmak szerint csak közel állói életének feláldozása moshat le. Ekkor bizonyos számu tiszt, tízen-tízenketten, vagy többen, elhatározzák, hogy éltüket feláldozzák, és az úgynevezett „hara kirn”t, vagyis gyomruknak bizonyos irányban meghatározott felmetszését, hajtják végre saját magukon. Ez igen ünnepélyesen, s a lehető legnagyobb számu tisztek és fegyveresek jelenlétében történik, hogy ezek eme hősies önfeláldozást látva, kiirthatlan boszút forraljanak a sértő Daimio családja és hivei ellen. Akik magukon a „hara kirn”t végrehajtják, annál nagyobb bravourt mutatnak, minél lassabban vágják fel gyomrukat.

 

E fölötte kellemetlen operatio alatt bármi tekintetben ellágyulni, a fájdalom miatt felkiáltani, vagy az arczizmokat a kinok hatása alatt összehúzni, a legnagyobb gyengeségnek és gyávaságnak tartatik, s ily eset igen ritkán fordul elő. E vakbuzgó tisztek bátran, erősen és elszántan halnak meg.

 

A „hara kirn” következtében, melyet a megsértett Daimio hivei magukon végrehajtottak, a sértő fél hivei a becsület és lovagiasság fogalmai szerint szintén legalább oly számmal (és pedig a hasonranguak közül) tartoznak hasonlólag meghalni. — Csak ez esetben lehetséges a kibékülés: és ha ezt tenni elmulasztják, gyalázat és megvetés tárgyai lesznek egész Japánban. A sértett fél hivei pedig ellenük irtóháborút kezdenek.

 

A nép, melynél a becsület fogalmai ily véres alapokon nyugosznak, igen sokra képes, és az ily fogalmak okvetlenül romlatlan erős alapra mutatnak. Nem gondolnám, hogy könnyü dolog lenne a párbajok ezen alakját divatossá tenni Európában, melyszerint a sértett azáltal véli a bántalmat és sértést magáról lemoshatni, hogy önmagát kivégzi.

 

És megvagyok győződve, hogy igen kevés lenne azok száma, kik ellenfeleik öngyilkossága után hasonlólag kivégeznék magukat, még ha ennek elmulasztása általános megbélyegzést vonna is maga után. De másrészről nagyon valószinü, hogy ez esetben a spadassinek száma is nagyon meggyérülne. — Aligha kétszer meg nem gondolná bár ki is, mielőtt egy sértő szót kiejtene, ha tudná, hogy ez hasának felvágásába kerülhet.

 

Elhagyván Nagasakit, gőzösünk a „Hiradó” tengerszoroson, mely Kiu-siu szigetet és Niphont választja el, haladt át. Reggel mindenki korán talpon volt, hogy a valóban gyönyörü tájékban gyönyörködjék. A japáni tengerszoros a föld egyik legszebb látványaihoz tartozik. A tenger gyönyörü zöld szinü, és annyira csendes, hogy inkább tónak mondható; a számtalan apró szigetek a hajózást megnehezítik ugyan, de a tájnak változatosságot és kedvességet kölcsönöznek. A partokon rendes és tiszta japán falukat láthatni — s a clima oly szép és a természet oly kedves, hogy minden nagyítás nélkül mondva, a földön ehhez hasonlót nem láthatni. Mi ehhez képest a rajnai út, a Sweicz tavai, vagy a comoi tó környéke, melyek tagadhatlanul igen szépek, de összehasonlítva Japán tájaival, a versenyt ki nem állhatják.

 

A hegyek a szoros mindkét partján fenyves erdőkkel vannak benőve, a közökön és tisztás helyeken pedig a legélénkebb szinü zöld pázsit virít, melynél üdébbet és szebbet festeni sem lehet. A hajóról egy Daimio kastélyát is látni czifra tornyaival, és erős bástyáival. A várat nagy kiterjedésben körülvevő kert, szintén magas fallal van körül véve. Látva e feudális erősségeket, önkénytelenül a középkor — és ennek regényes története jön az utazó emlékezetébe.

 

A gőzösön velünk utazott az amerikai Pacific gőzhajótársaság egyik igazgatója is, kinek némi ügyei lévén elintézendők „S i m o n o s a k i” városában, e hely előtt horgonyt vetettünk. Simonosaki a róla nevezett öböl partján fekszik. A bejárat ez öbölhöz oly keskenny, hogy puskával egyik partról a szemközt levő partra át lehet lőni. Néhány év et lőta város és ennek birtokosa megfenyítése végett, a Yokohama előtt állomásozó európai hatalmak által egy expeditio küldetett ide, mely elkezdé a várost lőni, de a japánok erélyesen viszonozván a tüzelést, az európai hajók veszteséggel kényszerültek visszavonulni.

 

A gőzös csak igen rövid ideig időzvén, alig vala időnk egy sétát tenni a városban, mely jelentéktelen s alig néhány ezer lakossal birhat. De utczái, bár csak provinciális város, tiszták és rendesek. Simonosaki nem tartozván azon helyek közé, hol szerződésileg az európaiak letelepedése meg van engedve, itt európaiak nem laknak. Nevezetes e hely arról, hogy a város közelében van egy leánynövelde, hol rendesen háromszáz fiatal leány tartatik, kik közül a Mikado háreme részére a legszebbeket és legelőkelőbb születésüeket kiválasztják.

 

A Simonosaki öbölben Keppel angol admirál ágyúnaszádja horgonyzott. Az admirál az edimburghi herczeg megérkezését várta, ki Yokohamából jőve Nagasakiba és onnét Peckingbe utazott. Gőzösünk épen indulóban volt, midőn az öböl bejáratánál, az edimburghi herczeg fregatteja közeledett és az admirál hajója mellett horgonyt vetett. A herczeg ugyanazon járatban van, mint mi, ő is a földet utazza körül. A jóremény foktól alig néhány héttel érkezésünk előtt utazott el, hasonlókép Hong-Kongból is, míg végre Japánban találkoztunk, mi Peckingből jővén, ő pedig oda utazván.

 

Elhagyva Simonosakit, a táj folyton oly szép, mint minőt az előtte való napokban láttunk. Dél tájban két hadihajót jelentettek előttünk. Mindenki az osztrák-magyar expeditio hajóinak vélte őket, és csakugyan azok is voltak. Rövid elválás után tehát ujra találkoztam az expeditióval. A postagőzös, melyen utaztam, sokkal gyorsabb lévén hadihajóinknál, beértük és el is hagytuk őket. Hajónk este Hiogo előtt horgonyzott. Shanghaeból velünk jövő egyik utitársunk, kinek itt több kis gőzöse van, egyiket a társaságnak felajánlotta, ha netalán a következő napon Osakába akarna átrándulni, mely ajánlat köszönettel el is fogadtatott.

 

Másnap reggel az alig néhány órára eső Osakába indult az említett kis gőzös, és rajta néhányan, kik ez érdekes várost látni óhajtottuk. Az Osaka folyó torkolatánál igen jelentékeny erődítvények vannak, európai hadtan szerint épitve, oly czélból, hogy az európaiak ellenséges támadását, ha ezek a folyón ágyúnaszádokkal Osaka elé menni akarnának, visszaverni és meghiusítani lehessen. A földhányások és redouteok, melyek ágyukkal bőven felszerelvék, igen komoly negyedórákat okozhatnának a támadóknak. Az elmult évben egy franczia hadihajóhoz tartozó csolnakot támadtak itt meg japáni fegyveresek. A csolnakban jelen volt huszonnégy tengerész közül tizenkettőt megöltek, a többieknek sikerült csolnakjukba ugrálni és megmenekülni. A tengerészek semmi okot nem adtak e támadásra s fegyvertelenül kötöttek ki a partra, várva az egyik hajótisztet, ki Osakában időzött. A franczia kormány tökéletes elégtételt kivánt, s a támadást intéző japáni fegyveresek elitéltettek és kivégeztettek franczia tisztek jelenlétében, úgyszintén jelentékeny összeg fizettetett a megölt tengerészek özvegyeinek.

 

A folyó mellett Osakaig nehány mértföldnyi szélességben, termékeny völgy terül el, mely igen szépen van művelve. Osaka külvárosaihoz érve, feltűnő a rend és tisztaság, mely ily nagy város legtávolabb eső részeiben is uralkodik, mi annál inkább elismerésre méltó, mert a folyó partjai nagy városoknál, rendetlenség és szemétgyülhelyei szoktak lenni, habár nem is oly mértékben, mint hazánk fővárosában.

 

A gőzös érkeztekor sok nép futott a partra, férfiak és nők. A nők közt itt is, mint Nagasakiban, sok szépet és csinosat látni. A szegényebb osztályhoz tartozó nők mellüket szabadon hordozzák, és miután többnyire jól vannak teremve, ez nem is áll rosszul nekik.

 

A társaság, melyhez én is csatlakoztam volt, kiválólag amerikaiakból állván, az egyesült államok ügynökéhez, R. úrhoz mentünk, kinek egy igen szép japáni modorban épitett lakháza van, nagy kényelemmel és ízléssel bebutorozva. E. úr, a mellett, hogy amerikai ügynök, gazdag kereskedő is, mely utóbbi foglalkozása, úgy hiszem jövedelmezőbb, és eléggé megkönnyitette lakásának kényelmes berendezését. Egy japáni katonát, „y a k u n i n t” (jakunin) kaptunk kiséretül, úgyszintén néhány „compradort.” Igy nevezik ama rendkivül ügyes és használható egyéneket, kik mind Chinában, mind Japánban, a szerződések kötését az európai és a belföldi kereskedők között lehetségessé teszik. Rendesen elég folyékonyan beszélik az angol nyelvet. — De egyedül ez még nem képesítené őket ily fontos szerepekre. Meg kell nyerniök az európai kereskedők teljes bizalmát is, kik természetszerüleg gyanakvók a belföldiek irányában, főleg midőn az üzlet belföldivel történik.

 

Elvoltunk tehát látva őrizettel minden oldalról; a yakunin képviselte a fegyveres erőt, őrizvén életünket, bárminemü bántalmaktól, a compradorok pedig zsebeinket, a vásárlásoknál előfordulható rászedésektől.

 

Osaka Japán Velenczéjének mondható. A várost több irányban csatorna hasítja át, melyeken a közlekedés könnyítése czéljából számtalan híd van építve, igaz ugyan, hogy csak fából, de oly erősen, és oly ízletesen összeállítva, hogy bármely európai város büszke lehetne, ha ily hidakkal birhatna. A város felette meglepő látványt nyújt, tükör tiszta, egyenes és mindenütt egyenlő széles utczáival, melyek, kocsik nem lévén használatban, a közlekedésre igen alkalmasak, bár nem szélesek. Az utczák macadamizálva vannak, és pedig oly ügyesen, mintha jól padozott szobában járna az ember. A lakházak mind egyenlő magasságuak. Sok európai szépitési bizottmány példát vehetne Osakáról, jóllehet a reményről, hogy valaha nálunk, értve egész Európát, ily tisztaság és rend uralkodhassék, előre is le lehet mondani.

 

Egy hosszú séta után a városon keresztül Mikado templomához értünk, melyet magas kőfal vesz körül, a bemeneti kapun nagyszerü famunka van. A templom belülről igen ízletes, de egyszerü, egyedül az oltár van igen gazdagon feldiszítve. A padlózaton az elmaradhatlan szalma és bambusz-nád szőnyegek vannak elterítve. A templom ajtaján belépve, az uralkodó szokás szerint, czipőt és papucsot kivül kell hagyni.

 

Sétánk alatt temérdek nép kisért bennünket; minden oldalról futottak hozzánk. Kiváncsiságukat egy amerikai úrnő, a Pacific gőzhajó-társaság igazgatójának neje ingerelte fel, kit, miután valószinüleg ez alkalommal láttak először életükben európai nőt, majd elnyeltek szemeikkel. De egyáltalán nem voltak alkalmatlanok, mindenütt útat csináltak és helyet adtak, s szemeikből csak jó indulatot és szolgálat-készséget lehete kiolvasni.

 

Egy nagy selyemszövet-raktárát is megtekintettünk, melynek meglepő nagyságáról talán elég lesz, ha azt jegyzem meg, hogy háromszáz segéd van benne alkalmazva, kik egyedül a vevőket fogadják és az árukat rendezik. Kiválasztottunk több selyemszövetet, de nem tudván az árak felett rögtön megegyezni, a kelméket az egyesült államok ügynökének házához küldettük, hol több időnk vala választást tenni. A japáni selyem, az ahhoz értők állitása szerint, nem oly erős, mint a chinai, de igen szép, és hasonlitva az európai árakhoz, szerfelett jutányos.

 

Miután átalános elragadtatással hallottunk beszélni a kilátásról, melyet a Tai-Koun várából élvezhetni, a meglehetős nagy távolság nem volt képes visszariasztani bennünket, és felmentünk a várba.

 

A látvány innét valóban igéző és elbűvölő. A természet alkotó ereje e helyütt báj tekintetében tetőpontját érte el. Nagyobbszerü látvány talán lehetséges, de szebb és kedvesebb alig. Hasonlatot találni, hogy némi fogalmat nyerhetne e tájról az is, ki azt nem látta, csaknem lehetlen, vagy legalább igen-igen nehéz. Olaszország climája, ege stb., sok tekintetben ugyanaz, de nagy hiánya az olasz tájképeknek a fa hiánya. Az északon fekvő országokban, Norvégiában, Scótiában stb., meg van a növényzet élénksége, habár nem is ily arányban, de hiányzik a clima átlátszó fénye s tisztasága. Itt csaknem minden öszpontosul, a mi kedveset a természet alkothat. A láthatár egy oldalán a tenger terül el, mely tagadhatlanul bármely tájképnek nagyszerüséget kölcsönöz; a vár alatt közvetlenül Osaka város, és folyó nyúlik el, egy gyönyörü termékeny lapályon, melyet a láttávolban hegyek öveznek körül. A völgyön elláthatni M i a k o i g, a japáni szent városig, mely a legutóbbi időkig a Mikado székhelye volt, s melybe európai ember nem teheti be lábát.

 

A vár, mint erősség is remek mű, s a japáni vagy chinai seregnek bevehetlen; egy tíz öl széles, igen mély vízárok veszi körül, melyen jelenben a közlekedés kőhid által tartatik fenn. A várat magát négyszeres gránitfal, vagyis inkább ezek közei képezik. E falak óriási nagyságu kövekből vannak építve, még pedig igen erősen, és nagy szorgalom jeleivel. Az erődítvény legmagasb pontján egy száz láb mélységü kút van, mely japán monda szerint tele van aranynyal. E monda azon alapúl, miszerint régenten szokás lett volna, hogy minden japáni, ki a várba jött, egy darab aranyat dobott a kútba; s tekintetbe véve, hogy az arany Japánban az európaiak oda jövetele előtt csak harmadrész értékkel birt, sőt mint pénz értéktelen volt, ez arany áldozatok korántsem valószinütlenek.

 

A mult évben a Mikado és a Tai-koun közt kitört háború alkalmával, e vár a Tai-koun hatalmában volt, de oly kevés részvét mutatkozott az ország e részében a Tai-koun ügye iránt, hogy az erős várat kardcsapás nélkül elvesztette. Talán helyén lesz itt nehány szót mondani a Mikado és Tai-koun közti különbségről, és ez utóbbi hatalmának keletkezéséről, miről, egészen az utóbbi évekig, az európai kormányok nem igen szerezhettek helyes fogalmat.

 

Az európaiak legelőször a Yeddoban székelő Tai-kounnal jövén érintkezésbe, ki fejedelmi jogokat gyakorolt, fejedelmi pompával élt, és kinek látszólag az egész ország hódolt, oly hiedelemben voltak, hogy a Tai-koun az ország világi feje, és hogy minden hatalom ennek kezében van, a Miakoban székelő Mikadot pedig, jóllehet császár czímet viselt, inkább mint főpapot tekintették, ki, bár rangra a Tai-kounnál előkelőbb, de a közügyekbe soha nem avatkozik. De a dolog nem egészen így volt, és a legutóbbi háború, mely a Tai-koun és Mikado között kiütött, e részben teljes világosságot adott.

 

A Tai-kounok korántsem valának világi fejedelmek vagy királyok, hanem csak egyszerü utódai egy hatalmas Daimionak, ki nehány száz évvel ezelőtt az uralkodó Mi-kadonak udvarmestere volt és hasonló szerepet játszott, mint Francziaország középkori történetében Martel Károly és mások, s a Mikadotól családja részére a többi Daimiok felett kegyes előjogokkal ruháztatott fel. Később utódaik ez előjogokat oly ügyesen felhasználták és oly nagy hatalmat szereztek maguknak, hogy az európai hatalmasságok irányában mint fejedelmek léptek fel. De az országban korántsem tekintették őket fejedelmekül, sőt a Daimiok egy nagy része, jogaikat soha el nem ismerte és őket mint bitorlókat tekintette. A viszonyoknak nem kellő ismerete az európaiak ellen nagy gyülöletet támasztott, azon Daimioknál, kik a Tai-kounnal ellenséges viszonyban voltak. A Daimiok hívei által az európaiakon elkövetett megbántásokért a Tai-koun legtöbb esetben nem vala képes elégtételt adni. A hatalmas Daimiok megtagadták azt, a Tai-kounnak pedig nem volt elegendő hatalma őket kényszeríteni. Lehet, hogy e bántalmak gyakran csak azon czélból követtettek el, hogy a Tai-kount az európai hatalmasságokkal ellenséges helyzetbe hozzák s ezáltal háborút idézvén elő, a Tai-kount megbuktassák, az európaiakat pedig az országból kiűzzék.

 

A legutóbbi Tai-koun erőszak és csel következtében nyervén el e méltóságot, számos Daimio nyiltan fegyvert fogott ellene, s attól kezdve, mikor a Mikado csatlakozott hozzájuk, a dolgok kimenetelében nem volt kétség — a Mikado biztosította az európai kormányok követeit, hogy a kötött szerződéseket fenn fogja tartani. Az angol követ, Sir Harry Parks, tanácsával és minden hatalmában lévő eszközökkel a Mikadot pártolta, belátván a Mikadopárt győzelmének nagy valószinüségét. A Tai-koun seregei minden csatában, de főleg a Teddo melletti nagy ütközetben teljesen legyőzettek. A Tai-koun alkudozásokat kezdett, minden jogairól lemondott, és tevékenységi teréről visszavonult. Példáját a Daimiok majdnem kivétel nélkül követték, lemondván lényeges kasztbeli jogaikról, és jelenben a Mikado a korlátlan uralkodó Japánban, s székhelyét Miakoból Jeddoba tette át. Itt fogadta az osztrák-magyar követséget is, ő maga az ünnepélyes elfogadás alatt egy nagy függöny által levén eltakarva, miután japáni szokás szerint a Mikado láthatatlan. Igen sajnálom, hogy az elfogadáson nem lehettem jelen, de már ekkor útban voltam Japánból Amerikába.

 

A Tai-koun volt várát elhagyva, és az onnét élvezett felejthetlen kilátás kellemes behatása alatt visszatértünk Osakába, honnét még az nap este Hiogoba mentünk. A kelet-ázsiai expeditio hajói az nap reggel érkeztek a hiogoi kikötőbe, és néhány nap lőn kitűzve e kikötőben való időzésükre. A „Costa Rica” postagőzös, melyen Shang-haeból ide utaztam, este későn hagyta el Hiogot, és harminczhat óra után Jokohama előtt vetettünk horgonyt.

 

Jokohama kikötője majdnem egészen nyitva áll, és a szelek s viharok ellenében semmi menedéket nem nyújt a hajóknak. Néhány év előtt még Jokohama egy-két gunyhóból álló, szegény helység volt. A Tai-koun megengedvén az európaiaknak, hogy e helyen letelepedhessenek, rövid idő alatt több csinos európai ház épült, és igen sok épülő félben van. Egyedül Jeddo szomszédsága és Jeddo kikötőjének az európai hajók előtt való elzárása okozta Jokohama gyors emelkedését, mely jelenleg már mintegy ezer európai lakossal birhat. A város végén elnyúló dombokon a követek és consulok lakásai vannak, kik hivatalos helyiségüket a városban tartják. A követek váltakozva, az év folytán, hol Jeddoban, hol Jokohamában laknak.

 

A Jeddoba menetelre legújabb időben utlevél szükséges, melyet a Jokohamában székelő ügynökök állítnak ki, és a japáni hatóságok láttamoznak. Ez elővigyázati intézkedés által a japán rendőrség ellenőrizheti a Jeddoba utazó európaiak számát, és ezek biztonságára, a netalán előfordulható megtámadások ellen, védelmi rendelkezéseket tehet. Az amerikai főconsul, S. úr és én együtt utaztunk Jeddoba. S. úr, szíves volt részemre is útlevelet szerezni, s mivel ismerős volt e helyen, kocsit is rendelt. Az út a négy geogr. mértföldre eső Jeddoig nagy részben falukon visz keresztül, és igen jó karban van tartva. Számos kocsival találkoztunk, melyek a szó szoros értelmében tömve voltak japániakkal, csakhogy a kocsis nyakán nem ültek, de különben minden képzelhető legkisebb hely le volt foglalva, és nyakra-főre, hegyen-völgyön egyaránt nyargalva hajtattak, úgy hogy valóságos csudának mondható, hogy e rosz jármüvek tizszer össze nem törnek egy ily kocsikázás alatt. E sportban nagy gyönyörüségüket lelik a japánok, és igen nagy árakat fizetnek az európai kereskedőknek régi és rosz kocsikért, melyek két-háromszori használat után rendszerint darabokra törnek.

 

A könnyü „phäeton,” melyen Jeddoba mentünk, csak néhány nap előtt érkezett Angliából; egészen új lévén, a japánok gyönyörteljes bámulatát nagy mértékben magára vonta, kiknek szeméből látszott, mily rendkivüli élvezetnek tekintenék, ha benne ülhetnének. Ahol csak megálltunk, egy pillanat alatt tömegesen állottak kocsink körül, a legélénkebb figyelemmel vizsgálván annak minden egyes részét.

 

Fiatal kocsisunk, egy Kentucky államból való amerikai, több éven át a Yokohamából Jeddoba járó gyorskocsinál volt alkalmazva, és így az utat igen jól ismerte, de még jobban a theaházakat, melyek az úton jobbról-balról egymást érik. Többnyire igen csinos leányok jönnek a kocsihoz, kik theát, gyümölcsöt és süteményt kinálnak, s parazsat hoznak a szivart meggyújtani.

 

Kocsisunk, kinek semmi sietős dolga nem volt Jeddoban, majd minden theaháznál meg akart volna állani, de így három napig sem értünk volna Jeddoba, és e részbeni túlságos készségének, bár akaratunk ellen, korlátokat kelle szabni. Mint átalában a nőnem kivétel nélkül jó kedvü, és jó indulatu, úgy a leányoknál is a jó kedv, és a nevetésre s tréfára való hajlam még fokozottabb mértékben van meg. E fiatal nők mind igen kedvesek, és nyájas mosolygással viszonozzák, ha az elmenők figyelmét vagy megjegyzését csinosságuk által sikerült magukra vonni. Ugy tudom, hogy az európai nők sem nagyon szigoruak a szépségük felett tett megjegyzések iránt, de e feletti örömüket nem mutatják oly rögtön és annyi elismeréssel. Nem hiába vannak szabadabb szokások és erkölcsök Japánban. A Jokohamától Jeddoba vivő út fele táján egy szélesebb folyón kell át menni; a lovakat ki kelle fogatni és csolnakban a túlsó partra vitetni.

 

Ez idő alatt egy Yakunin a kocsihoz szaladt és elkezdett hozzám beszélni japán nyelven. Természetesen én egy árva szót sem értettem beszédjéből, mit neki megmagyarázandó, kezemmel és fejemmel oly mozdulatot tettem, mely Európában azt fejezi ki, hogy „nem értem.” De úgy látszik, hogy — mint sok más dolog — úgy ez sem egyformán van Japánban és Európában, és az én integetésemre a Jakunin korántsem barátságos és bizalmat gerjesztő mozdulatokat tett hosszú kétélü kardja felé. A dolog kezdett sehogy sem tetszeni, s azon gondolatra jöttem, hogy a japáni bizonyosan útlevelem előmutatását kivánja, azonban S. úrnál volt, ki ez internationalis társalgáson nem volt jelen. A Jakunin társait kezdé előhivni, míg végre az amerikai kocsis szabaditásomra érkezett, és előszedvén a japáni nyelvben szerzett tudományát, értésökre adta, hogy az útlevelek a másik utazónál vannak. Ebben megnyugodtak, de azért két Jakunin őrizetül mellettem maradt, mígnem S. úr kielégítvén kivánságukat, tovább utazhattunk.

 

Az utközben előtalált európaiak mind revolverrel voltak fegyverezve, és minden kocsi, vagy európai lovas után, két-három Jakunin lovagolt kiséretül. A Mikado, mióta Jeddoba tette át székhelyét, egy kísérő őrséget szervezett megbizható fegyveresekből, kik az európaiakat Jeddotól Jokohamáig kísérik, és biztonságukért felelősek.

 

Nagyszámu sebesülteket szállítottak hordszékekben Jeddoba az ország északi részéből, Hakodade tájáról, hol a Tai-koun és Mikado pártja közti harcz folyton tart, bár a Tai-koun békét kötött és Jeddo melletti jószágára visszavonult. De pártja, mely északon sok követőre talált, még folytatja a reménytelen harczot.

 

E szerencsétlen emberek kivétel nélkül nehéz sebesültek voltak, könnyü sebet e két élü borotva éles, és két kézzel használt karddal nem is lehet ejteni. Minden vágás, ha talál, vagy a kart vágja le, vagy oly mély sebet ejt, hogy igazán erős, egészséges alkattal kell birni, hogy valaki abból kiépülhessen. E szerencsétlen emberek helyzete — ha sebeiket nem tekintjük is — korántsem volt kényelmes, gólyafészek nagyságu és alaku hordszékekben kelle össze zsugorodva ülniök, lábaik folytonosan magasabban lévén, mint fejeik. —

 

A terület, melyen Jokohamától Jeddoig áthaladtunk, igen gazdag és jól müvelt rizsföldeivel és közbeeső eperfaültetvényeivel, tanuságot tesz a föld termékenységéről és a nép szorgalmáról. Mire Jeddo elővárosába értünk, egészen beesteledett s nagyon vigyázva kelle haladnunk, nehogy a járó-kelők közül valakit elgázoltassunk, de kiérve a K a i d o r a, Jeddo „Oxford-streetjére,” és „Boulevard”jára, meggyorsíthattuk menetelünket.

 

Két szálloda van Jeddoban az európai utazók számára. Az egyik, melyet a Tai-koun építtetett, igen nagy és szép épület kerttel körülvéve, a másik, melyet egy franczia vendéglős bérel, sokkal kisszerübb. Jeddoban nevetséges volna nagy igényekkel állani elő, miután azokat a kettő közül egyik sem elégitené ki, s kimondhatlan kényelem az utazóra, hogy ezek is léteznek. Fiatal kocsisunk több okokat sorolván elő, a franczia szállodába vitt, mit nekünk nem volt érdekünkben ellenezni, miután egyiket sem ismertük. Reánk nézve csak az volt kellemetlen, hogy kivülünk ott lévő hat vendég közül öt Izrael nemzetségének azon osztályához tartozott, mely a foghagyma-fogyasztást még vallási tételnek tekinti.

 

A Yorshivara vagy Simabara, Jeddo e híres város-része, csak nehány száz lépésre volt a fogadótól. A poczakos fogadós igyekezett lebeszélni azon tervünkről, hogy az esteli életet megnézzük e városrészben, és szinház helyett ezzel töltsük el az időt, megemlítvén, hogy e séta veszélyes lehet, miután gyakran igen sok katona fordul meg ott. Társam revolvert és bottőrt vitt magával, én azonban, bár éltemet szintén becsesnek tartom, minden fegyver nélkül, csak sétabottal mentem, azon nézetből indulva ki, hogy a fegyver tökéletesen czélszerütlen és felesleges ily helyen, hol kivétel nélkül hátulról támadnak, és hosszú kardjaik, melyek egy vágással halálos sebet ejtenek, úgyis képtelenné teszik az illetőt a védelemre, s e szerint tőrnek vagy revolvernek legkisebb hasznát sem vehetni.

 

A Yorshivara kapujánál katonai őrház van, és alig léptünk át azon, rögtön egy Jakunin csatlakozott hozzánk lámpással, és folytonosan velünk tartott. — A Yorshivara igen élénk; a házakban, a földszinten, a leányok, mint kirakatban, félkörben ülnek egymás mellett. A szoba fényesen ki van világítva, s a járó-kelők a rácsozaton át nézik őket. A csinosabb auslagok előtt egész tömege gyülekezik össze a bámulóknak. A Simabara hölgyeiről szólva, ott a festéknek igen olcsónak kell lenni, tekintve azon tetemes mennyiséget, melyet arczukra kennek. A nők fejék gyanánt öt-hat tőrt tüznek hajukba. Hiúságukat ékszer dolgában e tőrökbe helyezik, melyek rendesen művészileg dolgozott, és igen értékes darabok.

 

Yorshivara női lakóinak számát több mint tízezerre lehet tenni, mely számítás korántsem túlzott. — Ezen kivül az egész Jeddo tele van theaházakkal, melyek mind megannyi vendéglők. Átalában Yorshivara megtekintése sok szempontból igen érdekes, és azt egy idegen sem mulaszthatja el, ki Jeddoba jön.

 

Megtámadásról vagy irányunkban való bántalmakról esti utunk alatt szó sem volt. A japánok nem lévén megszokva, este európaiakat látni, megbámultak, és néha-néha egy időre követtek is bennünket, de tisztán csak erre szorítkoztak; bár nem lehet állítani, hogy az európaiak mindig veszély nélkül jöhetnek e helyre, mert éjjel vagy nappal (nem sok különbséget tesz) ittas, fegyveres katonákkal, minden pillanatban találkozhatni, kiknek ellenséges megtámadásáról senki sem állhat jót. Ily megtámadások Jeddoban bárhol is előfordulhatnak, és ennek elkerülése végett az európaiakat, ha gyalog vagy lóháton mennek ki a városba, folytonosan Jakuninok kísérik.

 

Érkezésünk után való nap, reggel hét órakor a lovak már a ház előtt vártak, és két lovas Jakunin volt mellénk rendelve kiséretül. Ezeket kellőleg értesítettük, hogy mit akarunk látni, belátásukra bizván, hogy mily rendben fogják nekünk Jeddo látnivaló épületeit megmutatni.

 

A Jakuninok úgy látszik vallásos egyének voltak, vagy ami valószinübb, minket tartottak azoknak; bár mint legyen is azonban a dolog, annyi bizonyos, hogy ők először is néhány templomot nézettek meg velünk, melyeket, ha tőlem függött volna a programm megállapitása, okvetlenül egészen kihagytam volna. A templomokból a Tai-kounok temetőjébe lovagoltunk, melyet, a nélkül, hogy sérteni akarnám a japánok, úgy az élők, mint a halottak nyugalmát, nem hasonlíthatók a Père la chaisehez semmi tekintetben. A kőemlékek egy része már összedőlt, s a melyek épen vannak is, nagyon jelentéktelenek. A temetőből hetvennégy kőlépcsőn egy magas dombra mentünk fel, honnét e rendkivül nagy kiterjedésü város jelentékeny részét beláthatni; de bár ez Jeddoban a legmagasb pont, a város határát innét sem láthatni. — Jeddo házai ugyanazon modorban épitvék, mint a többi japán városokéi; ablak helyett farácsozattal birnak, rendesen egy emeletesek, de az emeletek igen alacsonyak. A szobákban az elmaradhatlan szalma-szőnyegek fedik a padlózatot és falakat. Jeddo utczái rendesek és tiszták ugyan, de e részben Osakát illeti az első hely Japánban.

 

A magas dombról, melynek teteje fapadokkal és székekkel van tele, s mely a lakosság egyik közmulató-helyét képezi, lejövén, a Tai-koun palotájába lovagoltunk, melynek egy része a közönség előtt mindig nyitva van. — E palota vagy helyesebben mondva vár, erős falakkal van körülvéve; a falakat környező árkokon át a közlekedés függő hidakon történik. — A vár kapuin belül mindenütt kaszárnyák vannak. A valódi palota, melyben jelenleg a Mikado parancsol, a vártól egy széles, és mély vizárok, és egy erős és magas kőfal által van elválasztva. — A kőfal építése és a várárok ásása, egyszóval az egész erőditmény tanuságot tesz arról, hogy a japánok harczias nép, mely ért a hadviseléshez, és hogy oly népek ellen, melyek nem birnak vontcsővű ágyukkal, bombákkal és torpedókkal, a Tai-koun vára hatalmas erősség. — A várban a japáni katonák több csoportban nagy praecisioval tartottak hadgyakorlatokat, európai harczmód szerint és európai fegyverekkel.

 

Tovább haladva a várban, két Daimioval találkoztunk, s előlük jobbra vagy balra kitérni nem volt többé alkalom. A Jakuninok, hogy a bizton bekövetkezendő bántalmaktól megóvjanak, lovaiknak sarkantyut adva, sebes vágtatva lovagoltak el a Daimiok mellett, intve nekünk, hogy hasonlólag tegyünk. Ezt kétszer sem hagytuk magunknak mondani, és nyargalva lovagoltunk el a Daimiok mellett, kiket hordszékben vittek. Mellettük tisztjeik mentek gyalog, kik mérges, és gyülölettől szikrázó szemeket vetettek reánk. Alig hogy e kellemetlen találkozástól megmenekültünk, ujra egy Daimio jön velünk szemközt lóháton. Tisztjei közül nehány lovának kantárát és a kengyeleket tartotta, három-négy pedig elől, és ugyanannyi a ló után ment. Az öreg Daimio alig tudott már a lovon ülni, de azért mellette is csak oly vágtatva nyargaltunk el, mint azt az imént tevők, mi talán ezuttal sem volt fölösleges, miután az ő kísérete részéről is hasonló mérges pillantásokkal találkoztunk, mint kevéssel azelőtt. A japáni tisztek e dühös tekintetekkel semmit sem ártottak, míg, ha lassan lovagolunk el mellettök, lovainkat okvetlenül megállítják, és ha le nem térdelünk a Daimio előtt, úgy fordul, hogy jatagánjaikkal kissé kellemetlen érintkezésekbe jövünk. — Most utólag, igen kényelmesen állíthatnám, hogy büszkeségem nem engedte volna, hogy letérdeljek, de hogy ha a tisztek csakugyan megállítanak és kényszeritenek bennünket, bizony nem igen merném erősíteni, hogy nem tettem volna meg.

 

Több izben igen szerencsétlenül végződtek az ily találkozások az európaiakra nézve, főleg az első időkben, midőn még nem tudták, hogy a Daimiok hivei az urok ellen nézetük szerint elkövetett tisztelethiányt halállal büntetik. Egy alkalommal egy angol társaságnak, mely Jokohamából sétalovaglást tett, három tagját ölték meg, miután ezek, ismervén a szokást, az uton szemközt jövő Daimio előtt nem tértek ki, s azok is, kik megmenekültek, ezt csak gyors lovaiknak köszönhették. E gyilkosság roppant ingerültséget szült az európaiak között Jokohamában, és mindenki fegyvert ragadott, megboszulandó az áldozatúl esett angolok halálát, de mire az eset szinhelyére értek, a Daimio és hivei már távol voltak. Az angol követ követelte ugyan a tett elkövetőinek megbüntetését, de minden lépései eredménytelen maradtak, a Daimio megtagadván az elégtételt, kinek hatalma oly nagy volt, hogy a Tai-koun nem volt képes az angol kormány követelésének érvényt szerezni. Az áldozatúl esettekért követelt pénzösszeg meg lőn fizetve; a Tai-koun valószinüleg sajátjából térítvén meg azt.

 

Ez eset óta az európaiak természetesen nagyon vigyáznak, és igyekeznek a Daimiokkal való találkozást kerülni, mit annál könnyebben megtehetnek, mivel európaiaknak tiltva lévén az ország belsejébe utazni, az ily találkozások csak a nagyobb városokban, Jeddoban, Osakában, fordulhatnak elő.

 

A Tai-koun palotájából az O s a k a templomba lovagoltunk, mely ide 6-7 angol mértföldre van. E távolság Jeddo átmérőjének felét teheti. — A templom tisztán fából, s igen szépen van építve, de sem nagyszerüségre, sem ízlésre nem hasonlítható a Mikado templomához Osakában. Az Osaka templomban a nagy oltáron kivül, még több faragott isten is van, kikhez a hívek imádkozni jönnek, s helyesen-e vagy helytelenül, de nem biznak ez istenek érdek nélküli jószívűségében, és minden kérelmező előbb az isten előtt lévő, perselybe egy darab pénzt tesz, és csak azután adja elő fohászait.

 

A templomhoz közel egy szinház van; legalább nekünk mint olyat mutatták; de az egész szinház csak abból áll, hogy telve van fából vagy viaszból meglehetős sikerrel faragott, különféle helyzetben ülő vagy álló alakokkal, melyeknek történetét és viselt dolgait a mellettök levő őrök nagy lelkiismeretességgel magyarázzák. Nem akarom kétségbe vonni, hogy e történetek igen érdekesek lehetnek, de én egy árva szót sem értettem a magyarázatokból, miután azok japán nyelven adattak elő.

 

Az Osaka templomból haza lovagolva, az előttünk haladó Jakunin lova a sebes lovaglás közben megbotlott, s ló és lovas a földre bukott. A Jakuninnak semmi baja nem történt, és e részben szerencsét kivánhatott magának, mert ugyan csak nagyot esett, de a ló megsérült. A japáni lovas menthetlenül lebukik mindannyiszor, valahányszor lova megbotlik, mert nehéz nyergeikben egészen a ló elején ülnek, mintha oda volnának kötve, s miután egész teherrel egy helyre nehezednek, minden balance nélkül, a bukás elkerülhetlen. A szállodába visszatérve, Jakunin kísérőink, egy pohár bort örömmel elfogadtak, de pénzt nem lehete nekik ajánlani; ez által sértve érezték volna magukat.

 

Néhány jatagánt és tőröket szándékozván venni, miután ugy hallottam, hogy a legjobb fegyverek Jeddoban vásárolhatók, a legelső kardműveshez izentem, hogy küldene kardokat és tőröket a szállodába. A kereskedő el is jött, de azon hirrel, hogy a Jakuninok nem engedik meg neki, hogy a kardokat áthozza boltjából, ha azonban én elkisérem, az esetben nem lesz semmi akadály, mivel az európaiak akármennyi fegyvert vehetnek, míg ellenben Jeddoban a polgároknak a fegyverviselés tiltva van. Elkisérvén a kereskedőt, a Jakuninok megengedték neki, hogy a jatagánokat elhozza. Hogy mily nagy tekintélyök és hatalmok van itt a katonáknak, azt ez alkalommal is tapasztaltam. Az említett kereskedő, kinek Jeddoban több szép boltja van, és gazdag ember, egy közkatona előtt letérdelve, adta elő kérelmét, a kardok eladhatását illetőleg.

 

Még néhány lovaglást tettünk Jeddoban, többek közt, az európai követségekhez, melyek egymás mellett a Jokohamába vezető úthoz nem messze, egy emelkedett helyen vannak.

 

Visszatérvén Jokohamába, az úton négy Jakuninból álló kíséretünk volt. Jeddo külvárosában egy ittas coolie, (napszámos) a lovak elébe állott, hadonázott kezeivel, és nagy lármát csapott, de a Jakuninok ráijesztvén, egy mellékházba beugrott. — Az út melletti theaházakból folytonos „ohaio” kiáltások üdvözöltek bennünket.

 

Jokohamában való időzésem nagy részint vásárlásokkal és a ritkaságokkal telt boltok látogatásával telt el. — Igen szép holmikat látni itt lackfából, u. m. szekrényeket, tálakat, szelenczéket stb., azonkivül bronzvázákat és különféle művészi tárgyakat, melyek nem csak elnevezésre, de valóban kivitelre nézve is azok, minők pl. az elefántcsont faragványok, legyezők stb. A lackfából készült tárgyak ízlésre és munkára felülmulhatlanok, hasonlólag, az elefántcsontból készült munkák, és a bronzművek is, melyek mind szabad kézi készítmények, s a türelem, ügyesség és izlés valódi példányai. A szebb tárgyak csak magas árakért szerezhetők meg, s a szép bronzállványokért, és aranynyal kirakott elefántcsont szelenczékért ötszáz, ezer, sőt kétezer forintot is kérnek, de az árakból rendesen egy negyedet leengednek, többet azonban csak nagyon kivételes esetekben.

 

Azon néhány nap alatt, melyet Jokohamában töltöttem, alkalmam lett volna halálra itéltek kivégezésének is tanuja lehetni, melyek Japánban is igen gyakoriak, ha nem is oly rettentő arányban mint Chinában. Japánban igen kemény büntetések szabvák a tolvajokra; ki öt dollár értéket meghaladó tárgyat lop, annak büntetése halál. A bűnösöket az utczákon végig kisérik, s nyakaikba táblákat akasztanak, melyekre elkövetett bűneik és a büntetés van feljegyezve, hogy azt mindenki olvashassa. A nemeseknek, ha oly bűntényt követnek el, melyre halál van szabva, az alsóbb osztályoktól való megkülönböztetés kedveért, japáni törvény szerint „hara kiri”t kell véghez vinniök, azaz önmagukat kivégezniök.

 

Nagy kellemetlenséggel van összekötve ily hosszas utazásban az útimálháknak a partról a hajóra, vagy egyik hajóról a másikra való hordatása, mely sok bajjal és vesződséggel járó ki- és berakodás, azon év folytán, melyben uton vagyok, a körülmények miatt számtalanszor előfordult. — Ez alkalommal is, nehogy utolsó órában hordassam a málhát a hajóra, az elindulást megelőző este tettem azt. — Tsin, egy chinai inas jött velem, hogy málhámra vigyázzon, de alig hogy a csolnakban a parttól eltávoztunk, az eső elkezdett esni, és oly sötét lett, hogy időközönként a hajókon kitett lámpákat is alig lehete látni. E csúf időben a japáni evezősök elvesztették az irányt, melyben az „Amerika” gőzös horgonyzott, s a szakadó esőben, minden irány nélkül eveztek össze-vissza. Egyik evezős sem értett egy szót is angolul, merő lehetlenség volt tehát magamat velök megértetnem, miután csak utánam ismételték az általam kiejtett szavakat, a nélkül, hogy csak legtávolabb fogalmuk is lett volna azok jelentéséről. Én a partra akartam eveztetni, látván, hogy a gőzöst meg nem találhatjuk, de ez is kivihetlen volt, részint azért, mert a hajósoknak nem tudtam értésökre adni, hogy a parthoz evezzenek, részint és főleg azért, mert az irányt a parthoz, az ömlő esőben, és az ide oda való evezés közben tökéletesen elvesztettem. — A chinai inas igen meg volt rémülve és elkezdett sirni, azt hivén, hogy soha sem jutunk többé partra, és félig kétségbeesésből, félig haragból, az angol és chinai nyelvet összezavarva kezdett az evezősökre kiabálni, természetesen minden képzelhető eredmény nélkül. Végre sikerült a chinait némileg megnyugtatnom, azzal vigasztalván őt, hogy nem rosz társaságban jut a jobb világra. Nem tudom megértett-e, és hogy megegyeztek-e a jobb világról való fogalmaink, de emberem elcsendesült és többé nem jajgatott. — Több mint két órai evezés után egyszerre több világot véltem észrevenni közel egymáshoz, s ez irányba tartottam, közel érve, nem volt többé kétség, hogy az „Amerika” gőzös mellett vagyunk, melynek cabinjai mind meg voltak világítva. Mind én, mind a szegény chinai, igen örültünk, hogy szerencsésen czélhoz értünk. A gőzös szeptemberhó utolsó napjaiban hagyta el Jokohamát. Az elinduláskor az expeditio azon tagjai, kik már Jokohamában voltak, s kikkel ismeretségben valék, a hajóra jöttek, hogy tőlem búcsút vegyenek, én levén az első, ki az expeditio tagjai közül visszatérendő volt Európába.

 

Az „Amerika” gőzös, melyen Jokohamából San Franciscoig utaztam, a Pacific gőzhajó-társaság legujabb és legszebb hajója, és a legnagyobb postagőzös minden eddigiek közt, a „Great Eastern”t nem lehetvén ezek közé sorozni. Tekintve az utasok kényelmét, s az uralkodó tisztaságot, e hajó páratlan. ” Az első osztályu salon fényüzéssel és ízlésesen van kiállítva. Az első osztályu cabinek a salonból és a gőzöst körülövedző corridorból nyilnak, igen nagyok, kényelmesek és szellősek, s ellentétben a posta-hajókon levő rekesz alaku nyughelyekkel, itt széles, nagy ágyak vannak, eredetileg két utazónak szánva, de mivel még jelenleg az utasok száma nem nagy szokott lenni, egyeseknek is oda adják. A salon két oldalán harmincz kabin van. Igen kellemes helyiség a corridor is, melyre a cabinek ablakjai nyilnak, egy részt azért, mert ha csak igen nagy hullámok nincsenek, az ablakokat nyitva lehet tartani, a corridor deszkái felfogván a habokat, másrészt azért, mert igen kényelmes dolog, két bejárással birni a cajutehöz. A hajó salonja negyven lépés hosszú, a fedezet száznegyven. A fedezeten igen szép olvasó- és zeneterem van, továbbá fürdőszobák. A gőzgép szervezete és berendezése igen czélszerü; az egész gép, még a fűtőkemenczék is, jóval magasabban vannak a víz szinénél, s a gép minden részéhez igen kényelmesen oda lehet férni. A fűtők és gépészek a hőségtől semmit sem szenvednek, mivel a lég a sok ajtón és ablakokon szabadon járhat ki s be. A nagy konyhák, s a marhákkal, juhokkal stb. telt istállók biztosítják az utazót, hogy a friss hus nem fogy ki az utazás alatt.

 

A hajó roppant terjedelméről fogalmat adhat az is, hogy 700 chinai volt velünk a hajón, és közülök alig láttunk néha egyet-kettőt, csakis akkor, ha eshetőleg a fedezetre jöttek. De volt már eset, hogy ezerkétszáz, sőt ezernégyszáz chinai kivándorlót is vitt e hajó Kaliforniába, és ennyire van is hely a hajón, jóllehet, hogy a chinaiak kényelmesen lennének elhelyezve, azt nem lehet állítani. Az európaiak megbetegednének, és ki nem állanak nyolcz napig az ily utazást. Hat chinai van minden egyes cajuteben, két oldalról három-három fekszik egymás fölött, de csak épen annyi helyök van, hogy szűken bebújhatnak fekhelyeikre, ha azonban ott a legkisebb vigyázatlan mozdulatot teszik, úgy fejök a felső deszkával kellemetlen, érintkezésbe jöhet. — A chinaiak azon tisztátlansága mellett, mely őket annyira jellemzi, elképzelhetni, hogy mily lég lehet e helyen, hol öt-hatszáz chinai van együtt. Én megvagyok győződve, hogy európai érzékekkel megáldott egyéneket ily légkör rövid időn a más világra küldene, míg ellenben a chinaiak a legjobban érzik benne magukat.

 

Néhány úr volt a hajón, kik Shanghaeból Japánig már utitársaim s egyuttal ismerőseim voltak. Mi nem csekély vigasztalás, ha az embernek legkevesebb három hétig tartó tengeri utra van kilátás. Jokohamában több amerikai utazó szállott be, és így harmincz egynehány első helyi utas volt; a helyben tehát nem szűkölködtünk.

 

Cajute-ömet rendbe hozva, egy nyári felöltőmnek hiányát constatáltam, s azonnal a stewardhoz fordultam, igénybe véve magas befolyását az esetre, ha netalán felöltöm véletlenül idegen cajutebe került volna. De neki nem feküdt annyira szívén a dolog, s miután e tekintetben semmit sem tett, nyári felöltőm nem is került meg. Én különben már csak azért is megnyugodtam a sors ilyetén akaratában, mert nem kétlem, hogy felöltőm azon emberbarátnak, kinek sikerült kezeit reá tennie, hasonló jó szolgálatokat fog tenni, mint nekem tett volna.

 

Sokkal inkább boszantott felöltőm elvesztésénél a modor, melyben az egyesült államok e szabad polgára, a hajósteward hozzá intézett kérésemet viszonozta. Igen korán nyilt alkalmam tapasztalni az amerikai szolgák durva modorát, és amaz igen is érezhetőn kifejezett sajátságos praetensióikat: hogy ők mily nagy tisztességet tanusítanak az utas iránt az által, ha ezekhez leereszkednek valamely szolgálatot teljesíteni, minden körülmény közt nemcsak egész tartásukkal, hanem szavaikkal is kimutatván, hogy ők azért legalább is olyan urak, mint azok, kiket szolgálnak. Ilyetén tapasztalatokban amerikai utam reményemen felül gazdag lőn, és úgy vélem, hogy az lesz mindenkié, ki e szabad államok területére teszi lábát. Uton, utfélen zsebre kell tenni mindenféle goromba választ nemcsak a szolgáktól és alsóbb hivatalnokoktól, de mondhatnám, nagy többségétől a megszólitott egyéneknek. Ha az amerikai polgár észreveszi, hogy jobb czipőm van, mint neki, ez neki elég ok a legudvariatlanabb elutasításra, úgy vélekedvén, hogy az egyesült államok szabad köztársasági intézményei mellett, hogyan merészkedem én jobb czipőt hordani, mint ő? Hogy tehát megmutassa, miként nem áll hozzám alárendelt viszonyban, csak egyenlőségi jogérzete követelményeinek tesz eleget, ha velem durván bánik.

 

Az Amerikában uralkodó ilyetén sajátságos szokásokról angol utitársaim előre értesítettek, így tehát azok nem leptek meg; bár bekövetkezve kellemetlenül hatottak rám. (...)

 

(Forrás: Bernáth Géza: Keletázsiai utazás. Athenaeum, Pest, 1873. 165-203. o.)