| Utazás Tibetbe avagy Hogyan jussunk el 100 dollárból Kínába? |
 |
 |
 |
| Írta: Buffo | ||||||||||||||||||||
| 2009. augusztus 04. kedd, 08:15 | ||||||||||||||||||||
|
Elképzelhető, hogy ebből az összegből ma már talán nem lehetne megtenni ekkora utat, de az is lehet, hogy még sokkal ügyesebben megoldható az út, mint azt mi tettük 1995-ben. 1995 kora tavaszán azzal keresett meg négy egyetemista, hogy vezessem el őket Tibetbe. Nem mintha nélkülem nem találtak volna oda, térkép van, iránytű van, tehát nagyot tévedni nem lehet, hisz előttem van észak, hátam mögött dél... Ráadásul az volt az elképzelésük, hogy végig szárazföldön tegyük meg az utat, a repülőt elfejetve, olyan közlekedési eszközzel, ami éppen adódik. Szerették volna azonban felhasználni az ismereteimet és a tapasztalatomat útjuk során. Elmondtam ugyan nekik, hogy én még soha nem jártam Tibetben, hiszen amikor 1989-ben elsőízben nekiindultam, és már a vonaton ücsörögtem Ulánbátor és Peking között, kínai utastársaim szomorúan mesélték, hogy meghalt Hu Jao Pang, az akkori egyetlen reményteljes politikus (aki azért politikus volt!), akitől az értelmiség a kínai politika normalizálódását – értsd: az állampolgárok számára javulását – várták. Láttam néhány rendkívül őszinte megnyilvánulást, amely Hu Jao Pang halálakor volt tapasztalható. Láttam hiradófelvételeket melyek Sztálin, az Acélember halálakor készültek az utcán megálló életről, a zokogó tömegről – noha ismerjük a láger-slágert „Tovaris Sztálin, vű balsoj ucsónűj” (Sztálin elvtárs, Ön egy nagy tudós) címmel, amely gyakorlatilag Dzsugasvili elcsapott papnövendéket a lágerek mélyéről dicsőítette. Vagy félreértettem volna valamit? Ki tudja ma már... Láttam a spanyol tévé bemondóját, mikor sírva jelentette be: „Espanese, Franco amorto!” Láttam Kim Ir Szen halálakor Észak Korea (kivezényelt) népét a gyász önkívületében. [Láttam nemzedékem legnagyobb őrültjeit elmúló pillanatukban … (Buffo)] [V.ö. Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban,… (Allen Ginsberg)] Mindezek után azonban – kivéve talán Ginsberget – hamarosan találkozhattunk olyan negatív véleményekkel is, amelyek felülírták a korábbi gyász önkívületét. Hu elvtárs esetében azonban ez elmaradt. Kicsit késve ugyan megjelent, azonban a gyász már nem csak Hu, hanem a Tien An Men téren és környékén meghalt vagy megsérült emberek iránti gyásszá változott. Mire Pekingbe értem, már hadiállapotra számítottam. Ezzel szemben az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna. A téren a sárkányeregetők ugyanúgy eregették papírsárkányaikat, a mindenféle pálcikára termett étkeket ugyanúgy árulták a két kerékre és kézitolásra alapuló konyhák tulajdonosai, mink azelőtt és azóta is. A hosszú, bódékkal szegélyezett utcasorokon akkoriban még ugyanúgy üdvözölték illő tisztelettel a külföldieket „Heló, cséndzs mani!” kiáltásokkal, mint máskor. Ezalatt megjelent a városban Gorbacsov is, aki nem jutott be a főbejáraton a parlamentbe, hisz ott sok ezren állták és ülték el az útját, kénytelen volt valami cselédbejáraton megközelíteni a benti szószéket. Tibetet azonban ekkorra már lezárták a külföldiek elől. Mivel arrafelé az ember útlevele maga az arca, így reménytelen volt azzal próbálkoznom, hogy bejussak az álom-Shangri-Lámba. Mit tehet ilyenkor a ki ugyan nem ábrándult utazó, de aki kénytelen kevesebbel (Ugyan már! Csak mással!) beérni? Peking látványosságaival és az ottani élettel ismerkedve beleveti magát Hu Jao Pang iránti gyászában a helyi gasztronómia rejtelmeibe. Szegény Gorbacsov kénytelen volt kihagyni ezt a tapasztalatot. Pedig gazdagabb lehetett volna ezekkel az élményekkel … De hát politikus …. Miközben azonban a város egyik részén békésen sütöttek-főztek az arra érdemes – vagy érdemtelen – szakemberek, elkezdtek bekötött fejű emberek is elvegyülni a tömegben, akiknek a kötésük alól bőven szivárgott a vér. A közeli távolból gyakran szokatlan zajok hallatszottak, de ezeket egy idő után hamar azonosítani lehetett a szovjet háborús filmek zörejeivel, így minden világossá vált. Mivel egyre több lett a bekötött fejű a városban, és mivel a vasúti pénztárak változatlanul működtek, lemondva a helyi új divat további terjedésében való részvételről, hisz érzésem szerint nem állt volna jól nekem a fejen vörös foltokkal díszített kendő, udvariasan eltávoztam Mongólia irányába. Ismét 1995-ben járunk, és amikor a diákok végső érvként felhozták, hogy készíthetnénk egy kis útifilmet, hisz Tibetben tilos külföldieknek filmet forgatni, már elgondolkoztam a felkérésen. Amikor megkérdeztem, hogy mennyit fizetnének ezért a kisérői-szakértői részvételért, azt felelték: Semmit. Ezért aztán végül igent mondtam. A filmről annyit – talán mentéségemre -, hogy életemben először volt kezemben kamera. A többi felől ítéljenek a nézők. Kiváltottuk a vízumot, amelynél a követség alkalmazottja megkérdezte, hogy merre szeretnénk utazni. Peking, Sanghaj, Tiencsin volt a válasz. Találkoztunk tapasztalatlanabb fiatalokkal is, akik azt válaszolták, hogy Tibetbe készülnek. No, akkor kérjenek vízumot az emigráns tibeti kormánytól, hangott a válasz, amely a dialógus végét – és a vízumkérelem elutasítását – jelentette. Megállapodtunk az indulás napjában is, egy olyan napban, amikor senkinek nem volt más dolga, és a tévében sem ment olyan film, ami valamelyik diákot érdekelte volna. Én csak az indulás órájába szerettem volna beleszólni, mivel akkoriban bagoly-üzemmódban működtem, nem voltam képes reggel túl korán felkelni, ezért ragaszkodtam az ebéd utáni induláshoz. Az indulást másnapra tűztük ki úgy, hogy 3 körül találkozzunk a Keletiben. Az éjszakám azzal telt, hogy az itthoniaknak hosszú-hosszú listát írtam az elkövetkezendő hónapok itthoni teendőiről, melyek jelentős része számlák befizetésére való emlékeztető volt. Ebéd után találkoztunk, és jegyet váltottunk a legközelebb Csopra induló vonatra, de csak Záhonyig, feltételzve azt, hogy a két határállomás között nem jön a kalauz. Jött. Hamar meggyőztük őt arról, hogy ha már ilyen szegényes költségvetésű csoport vagyunk, nemcsak Tibetből nem lesz miből hazaérnünk, de még odáig sem jutunk el, ha jegyre és ilyesfélékre elszórnánk a pénzt, így aztán kedvesen mosolyogva utunkra bocsájtott.
Csop városkája az a hely, ahol meg kell vásárolni a helyi diákigazolványt, mely számos kedvezményre jogosítja fel a spórolós utazókat. Az adott igazolványoknak kiváló hasznát vette a csapat, hiszen nemcsak Ukrajnában, hanem Oroszországban és Kazahsztánban is érvényes volt a kedvezmény, amelyet általa igénybe vehettünk.
A vonatok komfortfokozatai közül kizárólag a harmadik osztályt, a „plackartnüj“-t vettük igénybe. Az étkezőkocsik helyett pedig az állomásokon a vonatok érkezését hihetetlen árubőséggel ellátó helyi emberkék, néha öreg nénikék által felkínált csodákat fogyasztottuk. Ezek között a különféle húsételek mellett tejtermékek, csodálatosan visszataszító rokokó torták, kovászos uborka, főtt folyami rák, gyümölcsök, sőt kazah területeken tevekumisz is szerepelt.
Napokkal később, a kazahsztáni Almatyból távolsági busz vitt a határ közelébe. Az út hegyeken, völgyeken, sivatagokon vezet, ám egy helyen egy természtevédelmi területen haladt át.
Helyesebben az út ugyan áthalad, de a buszok megállnak, ha külföldi állampolgárok utaznak rajtuk, a helyi szervek pedig becsülettel igyekeznek minél több bőrt lehúzni a prédának tekintett külföldiről. Régi Szovjetunió-beli tapasztalatai alapján az ember tudja, hogy ilyenkor jó, ha van nála egy üveg vodka. Vagy több. De a szerveknek tilos egynél többet adni, hisz kell az majd még. Akár mások általi, akár saját magunk általi fogyasztásra. Hisz tudjuk, a gyógyszerrel való ellátás nem tökéletes arrafelé. Ezáltal a magas illetéket, amely a természetvédelmi területen áthaladó buszok külföldi utasai kötelesek megfizetni, már el is felejthettük. A lényeg a vodka. A vodka – és természetesen mindenféle erős alkoholtartalmú ital életfontosságú arrafelé. Utastársaim mindannyian részesültek különféle védőoltásokban még indulásunk előtt, magamnak erre nem volt lehetőségem. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért? - minden beoltott utazó kénytelen volt elszenvedni valamiféle gyógykezelést, infúziót, hónapokig tartó kórházi ápolást, nekem viszont, aki a többiek nemtetszése ellenére minden gyógyszert pálinkával vagy vodkával vettem be, még egy kóbor hasmenésben sem volt részem. A határhoz nem jár menetrendszerinti buszjárat, így legkézenfekvőbb taxit fogadni. Mi öten egy zsiguliba préseltük be magunkat a sofőr mellé, és hát 5 hatalmas hátizsák mellett – az út elejéről lévén szó – még számos kisebbel is rendelkeztünk. Sofőrünk iszonyatos tempóban száguldott a határ felé, és – a számára fuvardíjként felajánlott összegre való tekintettel - nem állt meg a határsávi ellenőrző pontnál. Egyszerűen átrobogtunk rajta. Alig néhány kilométer múlva elértük a határt, ahol már géppisztolyos katonák állták el utunkat, sofőrünk kénytelen volt megállni. Mivel útleveleink rendben voltak, továbbmehettünk, ám sofőrünket elvezették. Nem volt könnyű a kialkudott összeget átadni neki, de megtettük. A határ csak reggel 8 és 12 között, illetve délután 2-től 4-ig van nyitva. Mivel a délelőtti nyitvatartásról lekéstünk, sétára indultunk a városkában, ahol egy ujgur család vendégszeretetét vettük igénybe. Megebédeltettek, elbeszélgettünk, így sikerrel késtük le a délután 4 órás határ-zárórát. Az éjszakát a családnál töltöttük, és mivel a reggeli elhúzódott, elmaradt a másnap délelőtti átkelés is.
Délután kettő előtt azonban már ott sereglettünk a hatalmas határellenőrzési épület előtt, kockáztatva a napszúrás élvezetét. Valamivel a kijelölt nyitási időpont után (úgy 20-25 perccel) megjelentek a kazah határőrök és immáron semmiféle nehézség nem álhatott utunkba. Így gondoltuk. Nem így történt. A kazah és a kínai határellenőrzési pont között, mely nem lehet több 150 méternél, kazah üzemeltetésű buszok szállítják az utasokat, és a messziről jött külföldiekkel szemben a buszokat üzemeltetők ugyancsak elsődleges feladatuknak tekintik, hogy a távolról jött utazókat kirabolják. A tarifa akkoriban fejenként 15 dollár volt, ami 150 méterre átszámítva nem kis üzlet a helyiek részéről. Természetesen elhatároztuk, hogy a követelt összeget nem vagyunk hajlandók kifizetni és gyalog indultunk a távoli Kína irányába. Ekkor azonban üvöltöző géppisztolyos katonák állítottak meg bennünket fegyverüket ránkfogva. Ám mi értettük a célzást, és visszafordultunk, hisz sikerült bennünket meggyőzniük igazukról és saját szándékunk téves természetéről. A nemfizetési szándék megvalósítása egy hirtelen ötletből fakadt. Korábban jó barátságban voltam egy Leningrádban perzsa szakon végzett kazah diákkal, aki jóval később Kazahsztán malájzia nagykövete lett. Tibetbe indulásunkkor tanácsot kértem tőle Kazahsztán használati utasítását illetően. Szerencsémre nem oroszul, hanem angolul és faxon folytattuk a levelezést, tekintettel arra, hogy 1995-ben még nem terjedt el olyannyira az internet és az e-mail, mint napjainkban. A tőle kapott faxot magammal vittem az útra, mint hasznos útmutatót. A kétoldalas fax a Kazak kormány fejléces papírjára íródott, melyet az országban mindenhol felismertek, ám az angol nyelv akkoriban többnyire ismeretlen volt a helyiek számára. A kormány fejlécét és a megszólításban nevemet látva gyakorlatilag bármit elérhettem, hogy kedvezőbb árakat sikerüljön kialkudni, így természetesen a kormány felhatalmazásával utazóknak a 150 méteres távolságon sem kellett kifizetni a korántsem méltányos összeget. Mellékesen jegyzem meg, hogy ezek nyilván összebeszéltek, mert visszafelé jövet azután kazah társaikhoz hasonlóan a kínai géppisztolyos katonák is megpróbáltak üvöltve eltántorítani a gyalog történő átsétálástól, miközben fegyverüket rám fogták. Tekintettel azonban a korábbi kazah tapasztalataimra, a kínaiak erre való célzását is megértettem, így udvariasan beszálltam egy buszba, ahol ekkor már a helyi szokások ismeretében és azokra való felkészültségemben véletlenül éppen kezemben volt egy Malájziából kapott mágikus erejű faxüzenet. Ezzel az utolsó akcióval végül elértük a Kínai Népköztársaságot, ahol első dolgunk volt a helyi, kínai diákigazolványok beszerzése, mely egyáltalán nem ütközött nehézségbe, mindössze egy kisebb, méltányos összeget igényelt, melynek birtokában folytathattuk utunkat tovább Tibet felé, az eddig megszokott költségvetési szintnek megfelelően. A filme megtekinthető négy részben a portálunkon: első rész második rész harmadik rész negyedik rész |
