Nyilván nem lehet kizárólagos meghatározást adni erre a kérdésre, azonban kétségtelen, hogy a legtöbb esetben arról lehet szó, hogy az érdeklődő nem találja a helyét a saját világában, hogy nem tud mit kezdeni az itteni folyamatokkal, trendekkel, ezért aztán valami olyasmit kezd keresgélni, ami talán legjobban a gyermekkori mesék világát hozza közelebb hozzá, amelyekben szabadon ereszthette a fantáziáját, amikor is biztonságban érezte magát, hisz a hős – akivel természetesen személyes közösséget, néha azonosulást érzett – megoldja helyette a megoldhatatlannak látszó problémákat, aki megküzd a sárkánnyal, biztosítja számára a dolgozatok hiánytalan megírását, esetleg biztos tippje van a hülye főnök kezelésére vagy a munka elvesztése ellen.

 

 

Sokan, nagyon sokan vannak – vagyunk – így, de hát nem mindenki találja meg a menekülés útját. Aki megtalálja, az lehet matematikus, nyelvész, de gyakran keletkutató. Manapság ezek – de más tevékenységek is – olyasvalaminek számítanak, amelyeknek nincs közvetlen népgazdasági haszna, de ha meg tud élni az illető úgy, hogy akár a fenti tevékenységekkel keresi a kenyerét – ami lássuk be, a magas művészetek közé sorolható -, akár van lehetősége napi, pénzkeresési tevékenysége mellett ilyesmivel foglalkozni, megnyugvást eredményez, és jó esetben biztosíthatja az élet zajos és gyakran agresszív forgatagában való megkapaszkodás lehetőségét.

Igaz, elképzelhető, hogy azért eredetileg is kódolva volt az emberben egy biztonságra való törekvés, mely például megnyilvánult a sorozóbizottságnál elhangzott kijelentésben is, miszerint „Maga akkor szedett antiepileptikumokat, amikor én, de mit tegyek, ha magának ilyen jó papírjai vannak …”. Így aztán kiderülhet az is, hogy elsősegély szüksége esetén az ember koncentrálhatja erőit, és vészhelyzetben képes megoldani a legszükségesebb gondokat, de azért mégis a távoli mesék, a Kelet – esetleg a matematika – világában tölti idejének nagyrészét.

Ezután legalább két út van, amelyen az ilyen emberek járhatnak. Az egyikre nagyon sok példa adódik, de szinte mindegyikük szomorú. Megesik, hogy az ilyen ember egy könyvtár mélyén megbújva tölti el életét, hihetetlen tudással rendelkezve, ami nem kell senkinek. Az illető magányosan, mindenki által elfeledve tölti életének hátralévő részét, s majdan halálát is. Ugyanilyen szomorú, ha keleti tanulmányai folytatása közben valaki jól megöngyilkolja magát. Mindkét variációra mutatkozik példa, és hát nincs olyan erő, amely ezeket a folyamatokat meggátolja.

Létezik azonban egy olyan út is, amely kivezet a káoszból, de ez az út annak a lila ködnek a felszállásával jár, amely korábban menekülési útvonalat nyújtott saját, kezelhetetlennek látszó világunkból. Ilyenkor az ember ráeszmél, hogy mindaz, ami után oly áhítattal vágyódott, az egyszerűen egy társadalomtudománnyá vált, ami ezek után a társadalomtudományok kutatási módszereivel kutatható, ám emellett rá kell ébredni arra, hogy a körülöttünk lévő világ ugyancsak egy társadalom, egy ugyanolyan, mint amiről épp lehullott a lepel és most a maga meztelenségében, lilaködtelenítettségében áll előttünk, és semmiben sem különbözik az általunk eddig mankóként használt mesevilágtól.

Ekkor szerezhetjük meg azt a képességet, ami eddig hiányzott belőlünk a környezetünkkel szembeni harchoz, és ekkortól van kezünkben az a fegyver, amely révén fölülemelkedhetünk mindazon, ami eddig rabságban, elnyomásban tartott bennünket.

Hát ez a váza egy életnek, amelyre ha csak vázként tekintünk, üresnek és unalmasnak találunk. Az ördög mellett azonban a szépség is a részletekben rejlik, jól megvannak ezek együtt, és ettől kezdve lehetőség nyílik arra, hogy sérült, a társadalomban való sérült jelenlétünk helyett élvezni kezdjük a létet.